Élet a gimi után - 1.

Első (de nem az utolsó!) visszatérő sorozatunk Balla Míra idén érettségizett diákunk első egyetemi évébe enged betekintést. Végigkísérjük tanulmányainak, életének alakulását a gimitől való elválást követő egy tanéven keresztül (vagy talán még utána is?!). Fogadjátok szeretettel első írását! 

Minden évben egy volt végzős tanulót megkérnek arra, hogy írja le a tapasztalatait, az utolsó évről, az érettségiről, a szóbeliről, a pontszám várásról és az egyetemi élet kezdetéről. Idén engem kértek meg, hogy írjam le mindezt.

Mindenki kicsit rettegve kezdi meg az utolsó évét a gimnázium falai között, hiszen májusban elérkezik az első nagy megmérettetés az érettségi, de az utolsó év nem csak erről szól. Talán mindannyiunkban ott van a búcsú, az öröm, a felnőtt és a gyerek is egyaránt, és ezek között lavírozva éljük meg a mindennapokat.

Az érettségiről annyit tudok elmondani, hogy mire oda eljutottam már nagyon nagyon túl akartam lenni rajta, hiszen azt megelőző hónapokban folyamatosan próbaérettségiket írtunk és mindenki erről beszélt, de a világ egyik legjobb érzése az volt, amikor minden írásbelin túl voltam. Május közepe volt, és rengeteg szabadidőm volt, amit saját magam oszthattam be. Belefért a tanulás mellett az is, hogy csak délben keltem fel, időnként az is, hogy hajnalig fent maradtam egy-egy sorozatot nézni. Persze ezt általában a szülők nem nézik jó szemmel, de ha az ember ügyes és angolból fog szóbelizni, akkor az angol szinkronnal nézett sorozat beleillő lehet a tanulásba. Nekem nagyon sokat jelentett az, hogy az írásbelik után tartottam egy néhány napos pihenőt, amikor nem mentem a tankönyveim közelébe sem, utána viszont készítettem egy tanulási tervet, amin minden napra be voltak osztva a tételek - hányat kell megtanulni melyik tantárgyból, illetve minden héten volt ismétlő és pihenő napom is (az már más kérdés, hogy ehhez a tervhez egy napig sikerült összesen tartanom magam). A szóbelihez közeledve minden nap egyre kevesebbet és kevesebbet aludtam, főleg az utolsó héten, mert nagyon rá kellett kapcsolnom a tanulásra. Nagy motiváció volt számomra, hogy tudtam hova akarok menni, ki akarok lenni, és ehhez hogy kell teljesítenem. 

A szóbeli után rettenetesen megkönnyebbültem és egy ideig nem is foglalkoztam a továbbtanulással, (persze a felvire még feltöltöttem minden dokumentumot) pihenés, leeresztés és ünneplés képpen, hogy végre túl vagyunk rajta a barátaimmal lementünk néhány napra a Balatonra. A várva várt napig egyszer-egyszer felmentem azért, hogy ellenőrizzem minden dokumentum rendben van-e, de nem volt semmi probléma. Július 26-án a barátaimmal felmentünk a Budapestre az Pont Ott Party-ra, ahol este 8-kor hivatalosan is közölték a pontokat. Bár nem volt okom izgalomra, hiszen az előző évi ponthatárhoz képest 40 ponttal többet szereztem, azért mégis féltem, hogy mi van ha idén sokkal többen jelentkezünk, vagy ha mégsem vesznek fel, de utóbb kiderült felesleges volt az aggódásom. Érdekesség, hogy olyan lassan haladtak a pontokkal, hogy hamarabb tudták meg a szüleim, hogy felvettek, mint én magam.

Összesen két helyre jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre és a Károli Gáspár Református Egyetemre, mind a két helyen az angol – magyartanár osztatlan államilag támogatott képzésre. Első helyre, a Pázmányra vettek fel. Sokan kérdezték, hogy biztos tanár akarok-e lenni és miért pont tanár. A választ még én magam sem tudom, talán családi indíttatásból, talán azért mert a közoktatásban eltöltött 13 évem alatt találkoztam néhány rendkívüli tanárral, amilyenné egyszer én is válni szeretnék.

Néhány nappal a nyár vége előtt vagyok, de még igen sok dolog vár rám, hiszen még be kell iratkoznom az egyetemre és a napokban fogok elköltözni itthonról is, ami igen nagy változást jelent az életemben. Egyrészt nagyon várom, hogy a saját szabályaim szerint éljek, másrészt viszont kicsit nehéz elképzelnem magamat az egyetemen, ahol minden döntésemért már saját magamnak kell a felelősséget vállalnom.

A ponthatárok kihirdetése után néhány nappal megérkezett az egyetemtől a levelem, amiben tájékoztattak a fontosabb dolgokról, üdvözöltek az egyetemen és sokszor elmondták, milyen sok program vár rám. A tutorom nem sokkal a levél érkezése után felkeresett és elmondott nagyon-nagyon sok információt az egyetemről, a gólyatáborról, a neptunról, illetve az ösztöndíjakról is.

Jelenleg az üres szobámban a bedobozolt ruháim között ülök és azon gondolkozom, hogy soha nem leszek már szabadabb és ennyire kötött sem, mint idén nyáron voltam. Végezetül, ha egyetlen dolgot is tanácsolhatok mindannyitótoknak, de leginkább nektek kedves végzős diákok, használjátok ki az utolsó év minden percét, töltsetek együtt annyi időt, amennyit csak tudtok, gyakoroljatok sokat a szalagavatóra, vesszetek össze és béküljetek ki sokszor. Ez az év merőben más lesz, mint idáig az a 3, 4, vagy éppen 5. Használjátok ki, élvezzétek, és soha ne felejtsétek el azt, hogy mit kaptatok ettől az iskolától. Sok sikert az érettségihez és a felvételihez. 

Hálás szívvel:

Ballai Míra